© 2006 Myrtille

Nem akarok senkit bosszantani, hogy megint előszedem ezt a régi történetemet, de Liszt év lesz/van, és megint nincs semmi időm, így majd zenélek itt. Elég sok zenét hallgatok mostanában, többet a szokásosnál, különben valószínű már ezer és egy bajom lenne... "túléltető zene"

1. zene a nagyon nagyon szeretett.

és az álmok városa

Hajnalodik.

Szeretem a hajnalokat. Várni azt a pillanatot, amikor a szürke fátylat felváltja a ragyogás. Mindennap másként történik. Sosem egyforma, sosem unalmas. Arcomon folyik a hajnali harmat. Azt játszom, hogy a könnyeim, tudom hogy sós. Persze nem tudok sírni, sosem tudtam.

Végre jönnek az első járókelők, néha rám néznek. Köszönök nekik, nem várom a választ, tudom, hogy nem köszönnek vissza. Várom a Napot, engedem, hogy melegítsen.

- Szia!

Nem mozdul semmi, de tudom, hogy Myrtille jött hozzám. Kicsit hátrébb lép, hogy jól lásson.

Szia! A szemeden látom, nem változtál. Szeretsz még játszani?

Persze hogy szeretek, te buta! Itt állnék akkor?

Emlékszel, még amikor naponta jöttél, rám köszöntél, és megmutattad, hogy aznap hány gesztenye fért a zsebedbe?

Ha nem emlékeznék, nem is jönnék, hozzád

Arra is emlékszel, amikor egy tavaszi éjjelen olyan lelkesen játszottad velem Rómeó és Júliát, hogy fel akartál mászni mellém? Kedvesed rángatott vissza - „ezt inkább velem” - mondta.

Emlékszem, hogyne emlékeznék. Mennem kell, de majd jövök megint talán, de ne várj!

Ugyan mit tehetne mást egy szobor, egy erkélyen állva, mint várja, hogy hívják megint játszani. Ilyet is csak Myrtille kívánhat. Mosolyognék, de nem tudok.

Lisz Ferenc dombormű, Pécs