Boldog ünnepek után

és a karácsonyi tizenketted előtt,éppen esik. 

Mesélésre, levél írására való idő. Gondoltam hangzatos címre, "levél helyett" mint a nagyok ahogy szokták meglepni magukat és barátaikat. Azért jött ez a gondolat, mert egy egész padlásnyi ígéretem van már az írásra, legutóbb levelet ígértem. Na most ez születik helyette. 

Már éppen kezdtem magamnak is hiányozni nem is kicsit,hát így esett.

Nem tartozik az írás karácsonyi és újévi, még csak vízkereszti fogadalmak közé sem. Egyszerűen blogos barátnémnak (ha megengedi..) egy kedves pécsi kávézó teraszán, plédbe burkolva mondogattam valami ilyesmit.

Pécsre utazni kaland. A négy és fél órás vonatozás közben fura gondolatok támadnak, nem is sikerül visszaverni ezt a támadást, a monoton zakatolás az oka talán, egyre távolabbinak tűnik a megérkezés ideje. Mintha az órám furcsán járna. 

Néha visszacsúszik az idő, aztán lihegve próbálja utolérni magát, reménytelenül kapaszkodik, küzd a lehetetlennel. Lassan belátom a megérkezés pillanata sosem jön el. A kocsikban szaladgáló ötéves,aki lelkesen számol bennünket. Majd egyre reménytelenebb, fáradtabb lesz, ráébreszt az idő egyik tolatásnál elakadt. Szerintem ilyen elakadt időben élt a pécsi színház előtti kéregető is. Visszafele súlyosbodott a helyzet, láthatatlan sötétbe vesző, talán nem is létező állomásokon állt meg a vonat, az időcsúszdák pedig egyre hosszabbak, szövevényesebbek lettek. Egyenlőre megmenekültem, de ki tudja mikor veszek el egy vonaton örökre.

folyt köv... (még ma)