világok kapui

Anyák napja táján eszembe jut ez az írásom, jó régen volt, de pontosan így történt ahogy akkor leírtam, most ide is elhozom, jön utánam.

Anyám két dologtól félt, hogy egyedül kell meghalnia, és hogy nem vagyok ott. Amikor már tudtuk, hogy bekövetkezik, aggódva terelgettem az időt, hogy odaérjek.
Mindketten megnyugodtunk. Ő azért, mert nem kellett már harcolnia tovább, végre elindulhatott. Én azért, mert tudtam, hogy erre várt.

Átöleltem, vizet adtam, ha kért, letöröltem az arcát. Az ingem, vizes volt, ahogy hozzám támaszkodott . A halál vize, szokták mondani. Órákig tartott, egyre gyengült.

Fogtam a kezét, mint ahogy ő tette, amikor vezetgetett az élet útjain. Támasztottam a hátát, mint ahogy ő régen, ha valami bajom volt. Most én vezettem, a másik oldalra. Bizalommal fogta a kezem.

Bizony megnyílnak a világok kapui ilyenkor. Tudom.

Én vissza tudok majd jönni?

Lefektettem.

Nem vagyok hívő. Ő igen. Azt kívántam akkor, létezzen a világa ahova tartott.
Ne csak az enyém.

Eszembe jut egy másik haldoklás. Mennyire hasonlítanak a körülmények. Mennyivel mások az érzések. Most nem érzem, hogy vele halok, akkor igen, azt éreztem. Pedig dehogy.